Grúziában néha egészen hétköznapi helyzetből lesz emlékezetes történet.

Leülsz egy vacsorához, és hamarosan kiderül, hogy az estének van egyfajta ceremóniamestere. Valaki mond egy pohárköszöntőt, aztán még egyet. A rövid „egészségünkre!” helyett percekig hallgatsz egy történetet barátságról, családról vagy szerelemről.

Máskor valaki csak annyit mond: gyere be egy pohár borra.

Két órával később már előtted áll fél tucat tányér, újabb rokonok érkeznek, és valaki éppen azt magyarázza, miért kellene még enned.

Grúzia vendégként tele van ilyen pillanatokkal. Némelyik mögött évszázados hagyomány áll, mások egy-egy vidékhez kötődnek, és természetesen nem minden grúz család követi őket ugyanúgy. Ettől még érdemes ismerni őket.

Íme öt különösen érdekes példa.

1. A vacsorának karmestere van – ő a tamada

Egy hagyományos grúz lakomán, a suprán nem feltétlenül az beszél, aki éppen kedvet kap hozzá.

Az eseménynek van vezetője.

Ő a tamada.

Magyarul gyakran pohárköszöntőmesterként vagy ceremóniamesterként fordítják a szerepét, de ez csak részben adja vissza, mit csinál valójában. A jó tamada egyszerre házigazda, szónok, történetmesélő és az este ritmusának őre. Ő vezeti a pohárköszöntők sorát, figyel a társaságra, és gondoskodik róla, hogy az összejövetel ne egyszerűen evés-ivás legyen.

Ráadásul egy grúz pohárköszöntő egészen más műfaj, mint amit Magyarországon általában megszoktunk.

Nem feltétlenül ennyi:

„Egészségetekre!”

Majd korty.

Egy tamada beszélhet a szülőkről, a gyerekekről, a szerelemről, a békéről, az elhunytakról, a hazáról, a vendégekről vagy éppen arról, miért fontosak az ember életében a barátok. Az igazán jó pohárköszöntőnek íve van. Néha humoros, máskor megható. Egy történetből indul, és egészen máshová érkezik.

A Georgia Travel szerint a tamadától hagyományosan elvárják, hogy jó szónok legyen, ismerje a társasági és kulturális szokásokat, legyen humorérzéke, és képes legyen kézben tartani az estét. Érdekes módon nem az a jó tamada, aki mindenkit az asztal alá iszik. Éppen ellenkezőleg: mértéket kell tartania.

A szerep ráadásul régiónként is változhat.

Guriában például hagyományosan a békére emelik az első poharat, Kakhetiben más formulák élnek, Mtiuletiben pedig megint más sorrend és szokás kapcsolódhat a köszöntőkhöz.

De mi történik, ha a vendég is szeretne beszélni?

Erre is van megoldás.

A tamada alaverdit adhat valamelyik résztvevőnek. Ez gyakorlatilag felhívás arra, hogy az illető folytassa az adott témát a saját gondolataival.

Egy külföldinek ez elsőre meglehetősen komolynak tűnhet.

Aztán általában rájön, hogy nem szónoki verseny zajlik. A lényeg sokkal inkább az, hogy az ember mondjon valamit őszintén.

És ha mindezt három mondat helyett tizenháromban teszi, már kezd ráérezni a grúz hangulatra.

2. A vendég nem egyszerűen vendég – Isten ajándékának tekintik

A grúz vendégszeretetről rengeteget lehet hallani még az első utazás előtt.

Aztán megérkezel, és kiderül, hogy néha egyáltalán nem túlzás.

Grúziában él egy régi gondolat, amelyet többféleképpen fordítanak, de a lényege nagyjából ez:

„A vendég Isten ajándéka.”

A mondás olyan erősen kapcsolódik a grúz vendéglátási hagyományhoz, hogy a hivatalos turisztikai kommunikációban is rendszeresen megjelenik.

Ez nem azt jelenti, hogy minden grúz azonnal hazaviszi az első turistát, akivel találkozik.

A mögötte álló szemlélet azonban nagyon is létezik.

A vendégnek ételt kínálni, leültetni az asztalhoz, bort tölteni neki és bevonni a társaságba hagyományosan a tisztelet jele. Egy supra filozófiájának is fontos része a közösség: ami öröm, azt együtt ünneplik, ami nehézség, azt együtt viselik.

Ebből adódhat néhány érdekes helyzet.

Például a mondat:

„Nem kérek többet, köszönöm, teljesen jóllaktam.”

nem feltétlenül zárja le a kérdést.

A házigazda ugyanis könnyen arra a következtetésre juthat, hogy mégis enned kellene egy keveset. Hiszen alig ettél.

Legalábbis az ő mércéjével.

Nem kell ezt kötelező rituáléként elképzelni, és természetesen a modern városi életben sem minden meghívásból lesz többórás lakoma. A vendég kiemelt szerepe azonban ma is feltűnő része lehet egy grúziai utazásnak.

Különösen akkor, ha nem csak szállodákban és turistáknak kialakított éttermekben mozogsz.

3. Borospohár? Jó lesz egy állatszarv is

Egy grúz supra közepén egyszer csak előkerül egy ívelt szarv.

Valaki bort tölt bele.

A következő pillanatban már iszik belőle.

Nem, nem egy turista kedvéért rendezett középkori bemutatót látunk.

A kantsi valódi grúz ivóedény. Hagyományosan állati szarvból készítették, és különösen ünnepi eseményeken, lakomákon, esküvőkön, illetve a tamada kellékeként használták.

Akadtak egészen díszes darabok is. A szarvakat fémmel, ezüsttel vagy más ornamentikával ékesíthették, így egyszerre töltöttek be használati és reprezentatív szerepet.

A hagyomány meglepően régi gyökerekkel rendelkezik.

Vaniban olyan ókori bronzfigurát is találtak, amely egy ülő férfit ábrázol ivókürttel a kezében. A leletet az időszámításunk előtti első évezredre datálják, és gyakran a grúz lakomakultúra korai régészeti emlékeként mutatják be.

Van azonban egy nagyon praktikus tulajdonsága a kantsinak.

Nem lehet egyszerűen letenni az asztalra.

Legalábbis egy hagyományos, hegyes szarvat biztosan nem.

Ha megtöltötték, valamit kezdeni kell vele.

Ez persze jól illik a pohárköszöntők világához.

Fontos azonban hozzátenni, hogy a mai Grúziában nem minden vacsorán kerül elő ivókürt. Sokkal inkább ceremoniális, ünnepi vagy hagyományőrző tárgyról beszélünk.

Egy átlagos tbiliszi étteremben tehát nyugodtan számíthatsz rendes borospohárra.

4. Szüret után meghempergetik a szőlőben a legtestesebb résztvevőt

Van az a mondat, amit az ember kétszer olvas el, mert biztos akar lenni benne, hogy jól értette. 🙂

Ez ilyen.

Kakhetiben, Grúzia legismertebb borvidékén fennmaradt egy régi szüreti hagyomány. Amikor leszedték a szőlőt, és az utolsó fürt is megérkezett a szőlőből, a szüret résztvevői közül kiválasztották a legtestesebb férfit.

Majd meghempergették a földön.

Nem büntetésből.

Éppen ellenkezőleg.

A hiedelem szerint a testes ember a bőséget jelképezte, a rituálénak pedig az volt a célja, hogy a következő évben is gazdag legyen a termés. A Georgia Travel szerint ezt a különös szokást egyes kakheti borászok még ma is fenntartják.

Valószínűleg kevés jobb példát lehetne találni arra, hogyan keveredik Grúziában a bor, a földművelés, a közösség és a régi hiedelemvilág.

A háttérben természetesen a rtveli, vagyis a grúz szüret áll.

A rtveli nem pusztán munkanap. Sok családban és borászatnál közösségi esemény, amelyre rokonok és barátok gyűlnek össze. Szedik a szőlőt, feldolgozzák a termést, majd következik az evés, a bor, a beszélgetés és gyakran az éneklés.

A szüreti hagyományok vidékenként is változnak, hiszen Grúzia éghajlata rendkívül változatos. Kakhetiben jóval korábban kezdődhet a szőlő betakarítása, mint például Nyugat-Grúzia egyes vidékein.

Az országban ráadásul a bortermelés nem néhány száz éves történet. Grúzia területéről mintegy 8000 éves borkészítési bizonyítékokat ismerünk, így nem különösebben meglepő, hogy a szőlőhöz az évszázadok során rítusok és hiedelmek egész sora kapcsolódott.

De azért a szőlőben hempergetett ember még ebben a környezetben is elég emlékezetes.

5. A kenyeret nem vágták – megtörték

Első hallásra talán ez tűnik az ötös lista legkevésbé meghökkentő tagjának.

Valójában sokat elmond arról, milyen helyet foglal el a kenyér a grúz kultúrában.

Grúziában a kenyér hagyományosan jóval több egyszerű köretnél. A gabona, a kenyérsütés és az ezekhez kapcsolódó szokások hosszú ideje részei a mindennapi és az ünnepi életnek.

Az egyik legismertebb kenyér a hosszúkás, csónakszerű shoti, amelyet a hagyományos, függőleges falú tone kemencében sütnek.

A nyers tésztát közvetlenül a forró kemence falára tapasztják.

Néhány perccel később kész a kenyér.

A friss shoti illatától pedig még az is éhes lesz, aki öt perccel korábban állította, hogy már egy falat sem fér bele.

A kenyérhez azonban régen külön szokások is kapcsolódtak.

A Georgia Travel szerint a shotit hagyományosan nem vágták késsel, hanem kézzel törték darabokra. Kakheti bizonyos lakomáin pedig a bort és a shoti kenyeret vitték elsőként az asztalra, csak ezután következett a többi étel.

A kenyér készítése körül maga is kialakulhatott egy kisebb ünnep.

Miután megsült, a tone körül kenyeret, sajtot és bort tálaltak, poharat emeltek a búza termesztőire és a pék munkájára.

Ez egészen más szemlélet, mint amikor az ember automatikusan bedob egy szelet kenyeret a kenyérpirítóba reggel hétkor.

A különbség nem magában a kenyérben van.

Hanem abban, mit jelentett az asztalnál.

Furcsa vagy csak más?

Talán ez a legfontosabb kérdés.

Kívülről nézve könnyű azt mondani valamire, hogy furcsa. A tamada hosszú beszédei, a szarvból ivott bor vagy a szőlőföldön meghempergetett ember valóban szokatlannak tűnhet egy magyar utazónak.

Saját kulturális környezetükben azonban ezeknek a szokásoknak megvan a logikájuk.

A tamada a közösségi együttlétet vezeti.

A vendég tisztelete azt fejezi ki, hogy az idegent befogadják.

A kantsi az ünnepi lakomák és a borkultúra régi tárgyi emléke.

A szüreti rituálé a következő évi bőség reményéről szól.

A kenyér megtörése pedig azt mutatja, milyen tisztelet övezte az egyik legalapvetőbb élelmiszert.

És persze Grúzia is változik.

Ezek közül nem minden hagyomány jelenik meg minden családban, városban vagy generációnál. Egy tbiliszi fiatal hétköznapjai éppen úgy különbözhetnek egy kakheti faluban élő idősebb emberétől, ahogy Budapesten sem ugyanazok a szokások, mint egy száz évvel ezelőtti vidéki magyar lakodalomban.

Éppen ettől érdekes Grúzia.

Egy modern tbiliszi kávézóban ülve néhány kilométerre lehetsz egy olyan családtól, ahol egy ünnepi vacsora ma is pohárköszöntők hosszú sorával kezdődik. Kakhetiben közben javában készülhet a qvevri bor, valahol friss shoti tapad a tone forró falához, egy esküvőn pedig talán még a régi ivókürt is előkerül.

A hagyományok nem múzeumi tárgyak.

Némelyikük eltűnik, mások átalakulnak, megint mások tovább élnek.

És időnként egy turista csak áll, nézi, mi történik körülötte, majd felteszi a legegyszerűbb kérdést:

„Ez most tényleg így szokás?”

Grúziában meglepően gyakran az a válasz:

„Igen. Gyere, ülj le közénk.”